Mitől van ez?

Mitől van az, hogy két ember, akik kapcsolatuk kezdetén élnek-halnak egymásért, megértik egymást, egymás kívánságait lesik, nem a saját érdekeiket nézik, hanem annak örülnek ha a másiknak örömet okozhatnak, később (ha nem is utálják meg egymást) annyira eltávolódnak egymástól, hogy nem tudnak beszélgetni, nem értik meg egymást, sem a mindennapokban, sem az ágyban? Milyen folyamatok okozzák ezt a számomra érthetetlen jelenséget? A kommunikáció hiánya, vagy pusztán a mindennapi élet monotóniája, amelybe anyagiak híján nem tudnak elegendő színt varázsolni?

Talán unja már minden erre tévedő látogató, hogy ennyit lelkizek, de ezek olyan dolgok, amelyek számomra fontosak. Egyszerűen nem világos, hogy a párommal miért vitatkozunk annyit, miért nem olyan felhőtlen a boldogság, mint régen? Ő szabadulna is a béklyóktól (amivel a család jár), meg nem is. Én marasztalnám, meg nem is. Megértem a vágyait, a gondjait, ő miért nem érti az enyémet? Néha szüksége van vigaszra, én itt vagyok neki. Fordítva miért nem megy? Vagy csak én dramatizálom túl az egészet, és nem látok tovább a saját önzésemnél? Azt mondja, nézzek előre: de addig nem tudok előrenézni, amíg nem tudom biztosan, hogy az érzései ugyanolyanok irányomban, mint régen. Persze nem kell már az a rajongás, de tudjam, hogy nem csak az esze szeret és marad mellettem, hanem a szíve is. Miért nem próbálja meg velem megoldani a problémát, és miért inkább szabadulna tőlem? Nem értem az egészet. Nem vagyok elég jó? Nem lehet velem őszintén megbeszélni, megoldani a dolgokat. Beszéljük meg mi a probléma, és közösen oldjuk meg.